Észveszejtő ez a kínos csend, ami már jó ideje itt uralkodik. Atyám arca a tűztől, és a haragtól volt vörös, nem értettem miért, miért olyan nagy gond ez az egész? A fő az, hogy nem haltam meg, netán tévedek? Anyám búsan sírdogált a sarokban, és szemeit törögetve riadtan felpillantott:
- Hívd az őrséget Edward, hívd őket, ha egy kicsit is szeretsz engem és a lányodat! – szorította meg atyám karját. – Kérlek… - de mintha meg sem hallotta volna, Mary kérését, úgy meredt felém, a bordáim felé, és az azon lévő üzenet felé: „Draganla talli” – ez állt abban a bélyegben, amit még a feketemágus égetett belém. Lidérc nyelv, a démonok nyelve, nagyon kevesen beszélik. Teljesen vörös voltam, a Varjúember lassan elém sétált, miközben alig-alig volt rajtam kelme, és óvatosan végigsimította a sebet, közben mélyen a szemembe nézett. Életemben nem voltam még annyira elpirulva. A keze finom, meleg hőt adott át. A tekintetében az Istenek gondoskodó ereje érződött. Szerelem? Újra fel kell tennem ezt a kérdést, abban a reményben, hogy egyszer majd rájövök a válaszra. Talán csak a nimfa ereje miatt van ez… hisz ez az ember olyan szép.
***
„A szerelem bonyolult, és ami a legrosszabb, kiszámíthatatlan.”
Francois Lelord
Számomra a városunk legizgalmasabb pontja a várudvar. Annyi ember és annyi hang, egyszerűen fantasztikus. Ahogy körbenézek, látom, hogy az úri gyerekek labdajátékot játszanak, míg az úri kislányok lelkesen loholnak az elegáns udvarhölgyek nyomában, akik az arborétum mélyébe igyekeznek zenélni. Olyan nyüzsgő itt az élet, magában a várudvarban rengeteg ember él, szolgák és szolgagyermekek, akik a selyemkendőt viszik a gazadag gyerekek után, hogy megtöröljék a szájukat, miután azok magukba tömtek 5 kalácsot.
Az erkélyem a várudvarra nézett. Én kértem így, anyám ragaszkodott ahhoz, hogy a tenger felé tekintsen, de végül atyám rábólintott. A konyhából áramló finom illat töltötte el a levegőt, hát persze, a mai vacsora más lesz, mint a többi, ugyanis ma lesz a napja annak, hogy lovaggá ütik a Varjúembert. Igen, a Varjúembert, ez a neve. Épp egy hónapja, hogy értetlenül álltam előtte, és csak annyit dadogtam: „S-sir… b-bocsánat, tudhatnám a nevem?”. Persze ez mára megváltozott, én tudom az ő nevét, és ő is az enyémet, csak ennyi idomult azóta. Nem lettünk barátok, és sosem beszélgetünk. De ennek ellenére a tanítványává fogadott, és bevezetett a mágia világába is.
- Ramona! – kiáltott fel egy mély hang az erkély alól, gyorsan lepillantottam. Thomas herceg volt az, a vőlegényem. Igen, van az is, már vagy 2 hónapja tologatjuk az egész ceremóniát, valami mindig közbe jön, és még ez a szerencse. Nem szeretem őt, habár az udvarhölgyek szerint egy kész főnyeremény én ezzel a tudattal nem vagyok annyira megbarátkozva. Persze szeret, ezt már akkor tisztán éreztem, mikor anno rohantam a Varjúember után, és ő a megtalálásom érdekében az egész őrséget magával rángatta. Ő fogja örökölni az Ork tartományt, amely köztudottan az ország legnagyobb tartománya. Így hercegnőként az én feladatom hozzámenni. Satchel talán ezért utál annyira, én a leendő helytartó felesége leszek, ő meg csak egy egyszerű nemes.
- Thomas, mit keresel itt?
- Szeretnék veled beszélni! – egyből megfordultam, és átszaladtam a lakosztályomon. Nem mintha túl sok okom lett volna sietni, szívesebben beszélgetnék egy cinegével, mintsem Thomassal. Mikor gyorsan kilibbentem a bejáraton, észrevettem, hogy valami nincs rendben Thomas arckifejezésével. Mélán jött felém, a szokásosnál is mélábban.
Valami nagyon fontos dologról akarhatott beszélni, mivel a szeme csak úgy csillogott. Helyes fiú egyébként. Persze, mi más is lehetne az, akinek a tekintete színtiszta kék. Mosolyogva kinyújtotta felém a kezét. - Menjünk sétálni – mondta. Fél percig csak álltam, és bambán magam felé bámultam, mit akarhat? Bár a kezét elutasítottam, megindultam az arborétum felé, ahová vezetni akart. Nem szerettem vele együtt lenni, mert olyankor mindig elszomorodok. Thomas egy rendkívül kedves, és aranyos fiú, nem érdemli meg, hogy ne szeressék. Finoman rábiccentett az egyik padra, majd illedelmesen megvárta, míg helyet foglalok és csak az után ült le.
- Mit szeretnél? – néztem rá türelmetlenül.
- Csak gratulálni… Egy lovagi rang hatalmas teljesítmény.
- Ne nekem gratulálj, a Varjúember lesz lovag.
- De téged fog védeni, nem? Örülök, hogy biztonságban tudhatlak. – egy kicsit közelebb csúszott, megrezzentem. Nem szeretnék testi kapcsolatot létesíteni vele. - Sir Robert…
- Ne emlegesd őt! – szakítottam félbe. – Egy áruló, jobb is, hogy eltűnt.
- Honnan tudod, hogy áruló?
- Mi más lenne? – feszült volt a hangulat, még egy szikra, és kipattanok magamból. Sir Robert már kislány korom óta velem volt, és mindig megvédett, az eltűnése olyan, mintha az édesapám tűnne el. – Akarsz még valamit?!
- Igen, apád kihirdette az esküvőnk napját: Szombaton lesz.
- Micsoda?! – kaptam fel a fejem. – Ez még túl korai…
- Korai? Ramona, már több hónapja húzzuk, és azt se felejtsd el, hogy édesapád a halálán van! – a kert már szinte vízhangzott, mindig ez van, mikor Thomas-al társalgok, egymást hergeljük.
- Ne merészelj úgy beszélni erről az egészről, mintha csak azért lenne, hogy apám nyugodt lélekkel haljon meg! – visítottam, majd könnyek közt elrohantam. Igen, tudom az igazságot, tudom, hogy apámnak már csak hetei vagy napjai vannak. Hogy miért? Nyílván az ember azt hiszi, hogy fekete mágia, vagy mérgezés… nem, annál sokkal egyszerűbb: tüdőbaj. Igen, a nagy Edward királyt, az apámat egy átkozott tüdőbaj viszi a sírba. Mintha bejelentenék, hogy nemsoká meg fogják őt gyilkolni, és mi meg sem tudjuk menteni.
***
„Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?”
Jodi Lynn Picoult
Bárcsak máshová születtem volna. Egy szegény családba, ahol mindennapos az éhezés és a kín. Ahol a fájdalomra már immunis a szívem, és néhány könny után el is felejtem az egészet, míg végül én is meghalok. De nem, én sosem fogok annyi fájdalmat átélni, hogy aztán majd azt mondjam: „ugyan, már nem számít”.
Ork kardját fogtam a kezemben, egy Szent kard. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érezném a súlyát, de képtelen voltam rá. „M-mostantól lovag vagy Sir Varjúember!” – a vállán tartottam a főisten hagyatékát, az Alice kardot, egy jantu vállán. Mert igen, a Varjúember egy jantu, kinek a védőszelleme a varjú. Tim méltatlankodva rászállt a püspök fejére és torkaszakadtából elkezdett károgni. „Héé! Szállj már le a fejemről te tollas…” – sziszegett oda a varjúnak, akit mindez nem is érdekelt. A gyerekek halkan kacagtak, és még a Varjúember is elmosolyodott. „Tim!” – susmogott oda neki, aki erre engedelmesen leszállt a kényelmes, kopasz fejről. „Gratulálok, most már te is lovag vagy!” – emeltem fel a válláról Ork kardját. Ezek után, a mögöttem álló szolga gyorsan elvette a kincset, és finoman betakarta a királyi selyemmel. Tapsvihar, mindenki méltatni kezdte őt, beleértve engem is. Néhány konok szószátyár halk megjegyzéseket tett: „Milyen az már, hogy egy jantu védi a királyi családot?!”. Egy fiatalabb lovag pedig hangtalanul a mellette lévőnek szólt: „Bezzeg én már vagy ötöd esztendeje vagyok ezen a címen, és csak kövér kereskedőket kapok…”.
Bár a Varjúember legyintett ezekre a megszólásokra, nekem nagyon szúrta az orrom. Edward király látva a közelgő feszengést röptében felpattan, és hangosan felszólalt:
- Köszöntsük hát Sir Varjúembert, a hercegnő megmentőjét! – újra tapsözön, majd összehúzódó szájak. Éhínység. A gazdagok köreiben ez óránként előjön és már mindenki várta a vacsora zamatát, így a millió gratulálás után átvándoroltunk az étekhelyiségbe, ahol mindenféle csemege várta az odalátogató úri vendégeket.
- Csak gratulálni tudok – mondta Thomas, miközben belekortyolt a borba.
- Köszönöm uram. – persze látszott, hogy ez a köszönet a Varjúember részéről nem őszinte. Már az első találkozás óta így tekint Thomas-ra, de nem csak vele ilyen, szinte mindenkivel, aki nem Kaeron.
- Tényleg nagyon jó voltál pajtás! – karolta át Tim. Timnek két alakja van, a varjú és az ember, bár emberi alakját nem tudja sokáig megtartani, egy amulett segítségével változik át.
- Tim, ha így folytatod, elájulsz.
- Ugyan hercegnő! Az erőmet már egy ideje csakis erre tartalékoltam! – nevetett, majd hosszasan elmesélte, hogy mik a tervei ma estére, az biztos, ha ember lenne, ugyan olyan bűnös életet élne, mint Harry bátyám, aki sok száz ágyast tart magánál.
- Mellesleg mi volt ez a püspökkel? – nézett rá gyilkos tekintettel a Varjúember.
- Gondoltam mulatságos lesz!
- Nos, ha ez volt a célod, sikerült! – kacagtam el magam, de egyből lekonyult a számról a mosoly, mikor láttam, hogy Addee halkan apám füléhez hajol, és súg bele valamit. „Értem, küld fel pihenni, az ünnepség után majd mindent megtárgyalunk.” – mondta, és hamiskásan felém nézett:
- Ne félj, nincs semmi baj.
- Én is gratulálok, - vigyorgott Harry, miközben egy örömlány szórakoztatta az ölében. – megérdemelte ezt a kitüntetést!
- Harry! Legalább az asztalnál ne… - anyám nem igazán kedveli, mikor Harry-t egy ágyassal látja szórakozni, mulatságokon, ahol vendégek is vannak pedig végképp nem.
- Ugyan, hiszen, ünnepelünk.
- Hagyd Mary, - intett atyám. – élvezze csak ki az életet. – apám arca teljesen elborult, látni lehetett rajta, hogy retteg a végtől. Addee újra megjelent zabos arckifejezéssel, és megint súgott valami titkot jó atyám fülébe. „Rendben…” – bólintott a király, és intett, hogy menjek. Utánam röptében megindult a Varjúember is, de Tim ott maradt szórakozni.
A trónterembe belépve megint megfogott az a poros, füstös hangulat, ami már több száz esztendeje itt uralkodik. Egy alacsony, görnyedt hátú remete lassan végigsimította kezét az arany trónon. Majd mikor megészlelte, hogy jövünk fürge, sunyi mosollyal elénk rohant.
- Nagy hatalmú királyi felség! – hajolt le, de tűzvörös szemét állandóan rajtam tartotta. Egy démon. Megrezzentem, a Varjúember odakapott a kardjához, hogy bármely pillanatban elválassza az idegent a fejétől.
- Nyugalom – csitított atyám. – Ő itt a lányom, Ramona.
- Áh, szóval eme kisasszonyban lenne az a titokzatos seb? – már mindent értek, atyám egyszer mondta, hogy az egyetlen lidércnyelvet beszélő remete is a hegyeken túl van, hónapokba telt mire ez az ember ideért. Atyám kérésére kigomboltam a ruhámat, egészen annyira, hogy látszódjon a felirat. „Draganla talli...” – olvasta fel hosszasan, miközben elkezdett verejtékezni.
- Mi az, mit látsz?!
- Átok! - üvöltött fel, majd rémülten hátraugrott. A Varjúember kirántotta a pengét, de atyám intett neki, hogy erre nincs szükség.
- Mit láttál, mond?
- Hát beteljesül a jóslat…
- Milyen jóslat?
- A sárkányok anyja valóban megfogantatott egy asszony testében…
- Miről beszélsz?! – kérdeztem rémülten.
- Te angyalom…- odajött hozzám és végigsimította hosszú karmait az arcomon. – te vagy az egyik sárkányrúna. – megmeredtem. A 6 kaszt rúnája ébreszti, fel Ork három sárkányát, aki birtokolja a hat rúnát, az irányíthatja a sárkányokat is, Gallast, Dibrith-t és Grondent. De ez mindig is csak egy legenda volt, sosem hittem benne.
A rege úgy tartja, Orknak nem volt elég az esze és a fizikai ereje az istenekkel szemben, éppen ezért ellopott egy sárkánytól három tojást, és a tojásokból fogant sárkányokat ő maga nevelte fel, hogy aztán a legerősebbekké tegye őket. És meg is tette, azonban a sárkányok gyengélkedtek, így még mielőtt eljött volna, a haláluk napja Ork 6 darab rúnába zárta be a lelküket, hogyha elérkezik az idő, megújult erejükkel tudjanak harcolni. Minden főistennek adott egy rúnát, hogy rejtsék el. A saját rúnáját belefolyatta a vérébe, hogy majd egyszer újraszülessen a sárkányok egy hatod része az egyik leszármazottjában, azaz bennem.
***
„Egy csomó minden csak úgy megtörténik veled, keresned sem kell, betoppan az életedbe. Inkább arról van szó, hogy amikor a sors felajánl neked valamit, akkor választhatsz, hogy elfogadod-e vagy visszautasítod. De miután döntöttél, menned kell az utadon előre, és jobb, ha nem nézel vissza többet.”
Agatha Christie
Erre fogantattam én, hogy megtaláljam a maradék 5 rúnát, és felébresszem gyermekeimet, én vagyok a sárkányok anyja, Ramona Kaeron.
ÜDV KEDVES OLVASÓ!
Ennyi lett volna a 2. bevezető fejezet, amit Ramona Kaeron, azaz a "sárkányúrnő" szemszögéből írtam. Úgy tervezem, hogy a következő fejezeteket már egy másik felbontásból fogom megírni, főként azért mert rengeteg új főszereplő érkezik a történetbe. Őszintén megmondom, hogy ezt a kis story-t nem blognak szánom/szántam, hanem könyv formájában szeretném/szerettem volna (majd) kiadni, viszont ez csak egy távoli álom. De amennyiben be fogom tudni fejezni, úgy, hogy nem lesz borzalmas, és tetszik nektek mindenféle képen kiadatom! - ahhoz le is akarom fordítani xd - Lényeg a lényeg, ha szeretnétek olvasni az egészet, és nem csak ezt a két bevezetőfejezetet jelezzétek tetszéseteket, akár egy sima kommentel! Hogy értesüljetek az új infókról ill. a részekről iratkozzatok fel!
Ölel benneteket: Felicity!
.jpg)
