1. krónika - Menekülés Foxheadlake-ből

 Egy másik világ, melyben a harc, és a halál mindennapos. Eme világban 6 db vezető birodalom él és uralkodik, a többi kisebb ország, és a gyarmatok felett. Az elfek országa, Moonsbough, melyben mindig éjszaka uralkodik, a Nimfák földje, Kralissia, melyben a szépség már-már ragályos, a Jantuk birodalma, Snowland, hol örök tél van, az emberek földje, Foxheadlake, hol a ravaszság az úr, és végül a démonok lakhelye, Breighnow, hol a fájdalom a leg ínycsiklandozóbb csemege. És Ramona Kaeron, Ork szülötte, Edward, az emberkirály lánya az, aki eme harcokat örökké megállíthatja. A lány vérében a főisten legerősebb rúnája lett eltemetve, ha megleli, a többi rúnát fel lehet ébreszteni, Ork három sárkányát, kik hosszú álomra lettek hivatva. Ezt az kell az összesen 6 darab rúnakővel megszakítani.

 Ezek alatt az emberek nagy mulatságot csapnak, a bor csak úgy folyik a szökőkutakból, és a szolgák minden percben valami finomságot terítenek ki az asztalra, hogy ezzel kedveskedjenek a leendő vendégeknek, hisz nagy alkalom ez: ma van Ramona Kaeron esküvője. A hercegnőt az udvarlányok, és a szolgák készítik fel az esküvőre, miközben észre sem veszik úrnőjük arcán a szomorúságot.

- Gyönyörű leszel!  - mondta az egyik, és kacagva feladta a fátylat a fiatalra, aki hamiskásan bólintott, majd a tükörbenézett. „Istenem… segíts.” – gondolta, és a kényszer mosollyal az száján megigazította a ruháját.

  Harangoztak. Eljött az idő, hogy kivonuljon a hercegnő a szentélybe. Lent Edward király csillogó tekintete várta a lányt, édesapja percenként meg-meg törölte a szemét, majd kivezette őt az oltár elé. A Varjúember is ott volt, mindig a hercegnője mögött, s mikor beértek a templomba gyorsan behúzódott, a hercegnő védelmére legalkalmasabb sarokba. Kívül a nép ujjongása hallatszott, ők már most elkezdték az ünneplést.  Persze nincs mitől tartani, Ramona-nak nincs választása, a nemeseknél nem lehet. Thomas teljesen elpirult, és méla mosollyal súgta oda a menyasszonynak: „Csodálatos vagy…”.

- Üdvözlöm az itt egybegyűlteket! – kezdett bele mondandójába a püspök, és felemelte két kezét, mintha imádkozna. Sachel percenként meg-megrezzent, és zavarosan hamis mosolygásba kezdett.

- Valami baj van, Sachel? – nézett értetlenül Harry a nővérére, majd somolyogva felé hajolt: - Tudom én, hogy te akartál hozzámenni Thomas herceghez.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – a püspök, még elhadart néhány Szent beszédet, melyben Ork főistent méltatta, végül bele kezdett a ceremóniába:

- Elfogadod-e Ramona Kaeron hites férjedül az itt megjelent Thomas Richard Broom-t, míg a halál el nem választ? – nagy lett a csend. Mindenki a hercegnő válaszára figyelt. Ramona idegesen nyelt egyet, nagy levegőt vett, és kimondta, azt, amit a világért se vett volna a szájára:

- Igen, elfogadom. – a szentélyben ülők halkan ujjongani kezdtek, de aztán újra elhalkultam, mikor a püspök Thomas-ra tekintett.

- Thomas Broom, elfogadod-e hites feleségedül az itt megjelent Ramona Kaeront-t, míg a halál el nem választ? – egyértelmű volt a herceg válasza. Neki könnyű, ő szereti Ramona-t, mosolyogva, igent mondott, majd kisebb-nagyobb tapsözön tört ki. – Csókoljátok meg egymást! – kiáltott a pap. Thomas boldogan maga felé húzta felesége arcát, és megtörtént, aminek meg kellett történnie.

 A lakoma után, jött csak a hercegnőnek az, amit a legkevésbé sem várt: a nászéjszaka. 3 pap volt jelen, kezükben a Sárkány Könyvel, amelyből kántálták eső nyelven a Szent igét. Ezek előtt az emberek előtt kellett a nemesi családokban szeretkezni. Ramona aggódóan Thomas-ra nézett, akit mit sem érdekelt ez az egész.

- Elég, ha nem figyelsz rájuk.

- Nyilván… - borzongott meg a hercegnő, és hagyta, hogy minden a rendje szerint történjen, mert ez volt a feladata. Hogy élvezte e? Nem. De meg kellett tennie, a népe érdekében. A hercegnőknek meg van minden kiváltságuk, kivéve a szerelmet, a szerelem sosem lesz az övék.

***

„Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?”

S. J. Watson

 Nem, Ramona nem lehet ez a lány, aki csak így meghunyászkodik. Egy erős, és magabiztos nő, akkor miért csinálja ezt? Ő egy Kaeron, a lehető legravaszabb családba született, lehetetlen, hogy ne lenne terve, hogy csak így feladja az életét. Éjjeli órák köszöntöttek be, sötét árnyak borították az egész kastélyt. Talán még maga a hercegnő sem tudja miért indult el ilyenkor egy lassú sétára. Bár nem volt egyedül, nyomában egy sötét alak közeledett.

- Te még most is fent vagy? – húzta el a száját a Kaeron lány, Satchel volt az.

- Gyűlölsz, igaz? – kérdezte Ramona, és leült az egyik padra, majd hosszasan nővérére nézett. Talán meg fogja ölni, ki tudja.

- Igen, én még változatlanul gyűllek. – Satchel lassan a húga elé lépett a sötétből, és a pad melletti ablakból szemlélte a várost.

- Megölsz?

- Azt terveztem… - mosolyodott el, és szoknyája alól elővett egy tőrt.

- Mire vársz? – láthatólag Ramona már teljesen beletörődött a sorsába, no persze egy Kaeronnál sosem tudni, mire gondol. Satchel kacagva belenyomta a fegyvert Ramona kezébe, és nagyon sóhajtott:

- Több okom van élni, hagyni téged, mint megölni.

- Ilyet is ritkán hallani. – nézegette a tőrt. Arany bevonata volt, helyenként rubinttal és gyémánttal díszítve. Mintha csak egy nászajándék lenne.

- Ajándék, tartsd meg. Egyszer még megmentheted vele mások életét.

- Milyen kedves… - tette el Ramona, s megindult a lakrésze felé. – Köszönöm, Satchel. -  Alig fejezte be mondandóját, máris ágyútűz zaja hallatszott, és egy hatalmas sikítás. Ramona rémülten visszanézett, de Satchel már sehol sem volt. „Mi volt ez?! Ágyútüzet hallottam…” – a cselédek össze-visszarohantak, hogy felköltsék az alvó népet. Egyszerre minden a feje teteére fordult, rimánkodások, és jajveszékelések vették körül az egész épületet.

- Mi történt? – rohant ki a folyosón lévő teraszra Thomas, nyomában a hercegnővel. A látvány gyönyörű, ámde rémisztő volt, a város tűzben égett. Hallani lehetett az emberek üvöltését, és a gyerekek sírását.

 Senki sem szólalt meg, mindenki némán állt, és nézte, ahogy megtámadják szeretett országukat. Nem a harctól féltek, hanem attól, hogy minden más lesz néhány perc leforgása alatt. Koboldok voltak, csúf, zöld, rémisztő és kapzsi lények északról. A nimfáknak már gyakran meggyűlt a bajuk velük, viszont az emberek történelmében ez az első eset, hogy koboldok csapjanak le rájuk. Hirtelenjében felugrott az egyik közülük, és undok kacajjal az arcán megindult az értetlenkedők felé, talán meg is ölt volna valakit, ha a főőr, Walt meg nem fosztotta volna őt, a fejétől.

- Kérem, kövessenek a titkos terembe! – intett, majd gyorsan megindult a lépcsőn lefelé, őt követve Ramona-val együtt az összes ember, akik ott voltak. – Az első és második osztag ürítse ki a kastélyt, és az udvart, a többi osztagé a védelem!  - üvöltött idegesen az öreg őr. – Jason, vigye biztonságos helyre ezeket az embereket!

- Várjon, és mi lesz a várossal?!

- Milyen várossal, hercegnő? – nézett vissza, majd gyorsan elrohant. Sokan sírni kezdtek, volt, akinek már az öngyilkosságon járt az esze. Az embereket utoljára 100 éve támadták meg. „A múlt megismétli önmagát… ez egy átok én mondom, a sárkányok átka!” – meredt véres tekintettel az egyik babonás vénasszony Ramona-ra.

- Ne félj, megvédelek… - suttogott Thomas, miközben levonultak a csigalépcsőn a titkos szobába, melyet mágia védett. Hirtelen valaki megfogta a hercegnő kezét, és kiragadta a tömegből: a Varjúember volt az, mellette az idegesen lábatlankodó Tim.

- El kell mennünk… - mormolta, amíg Tim odanyomott a hercegnő kezébe egy nagy tömeg ruhakupacot. – Álruha, a koboldoknak maga kell.

- Én? M-miért…

- Csak vegye már fel! – a nagykapu zaját, a másik oldalról lehetett hallani, nemsoká betörik. Thomas értetlenül rohant vissza:

- Ramona, gye… - mikor megpillantotta a Varjúembert feldúltan bólintott, és egy csókkal elköszönt a kedvesétől. – Ha nem viszed le… megöllek. – vette elő a kardját, és futott harcolni. Férfiak nem mehettek le a titkos terembe, csak nők és gyermekek, mindenkinek harcolnia kellett. Thomas is csak elkísérni akarta Ramona-t.

- Nem hagyom itt a népem! Ha átadnak engem, akkor megmenekül az ország.

- A koboldokkal szemben nem! – rázta a fejét Tim. – Kapzsik, a mi országunk meg gazdag, csak akkor mennének el, ha már kifosztottak mindent.

- Akár eszméletlenül, de muszáj jönnie, ahhoz, hogy megmentse az országát, meg kell találnia az 5 rúnakövet. Ne felejtse el, hogy ön a legerősebb rúna, vonzza magához a többit. – ez a mondtat volt az utolsó, amit Ramona-nak a kastélyban mondtak. Tim varjúvá alakult, és repülve mutatta a rókaút felé vezető irányt.

 Így menekült meg Ramona Kaeron a saját hazájából, és vált királylányból egy egyszerű vándorrá, aki a rúnákat keresi.

Érdekel mi lesz Ramona-val, Tim-el, és a Varjúemberrel? Vajon sikerül megmenekülniük? És ha igen, akkor merre viszi az út őket? Vajon mi volt a terve Satchel-nek, és miért hagyta magát Ramona?

Ha szeretnél választ kapni a kérdésedre, akkor iratkozz fel, és kommentelj! :)

2. bevezető fejezet - Sir Varjúember

 Észveszejtő ez a kínos csend, ami már jó ideje itt uralkodik. Atyám arca a tűztől, és a haragtól volt vörös, nem értettem miért, miért olyan nagy gond ez az egész? A fő az, hogy nem haltam meg, netán tévedek? Anyám búsan sírdogált a sarokban, és szemeit törögetve riadtan felpillantott: 

- Hívd az őrséget Edward, hívd őket, ha egy kicsit is szeretsz engem és a lányodat! – szorította meg atyám karját. – Kérlek… - de mintha meg sem hallotta volna, Mary kérését, úgy meredt felém, a bordáim felé, és az azon lévő üzenet felé: „Draganla talli” – ez állt abban a bélyegben, amit még a feketemágus égetett belém. Lidérc nyelv, a démonok nyelve, nagyon kevesen beszélik. Teljesen vörös voltam, a Varjúember lassan elém sétált, miközben alig-alig volt rajtam kelme, és óvatosan végigsimította a sebet, közben mélyen a szemembe nézett. Életemben nem voltam még annyira elpirulva. A keze finom, meleg hőt adott át. A tekintetében az Istenek gondoskodó ereje érződött. Szerelem? Újra fel kell tennem ezt a kérdést, abban a reményben, hogy egyszer majd rájövök a válaszra. Talán csak a nimfa ereje miatt van ez… hisz ez az ember olyan szép. 

***

„A szerelem bonyolult, és ami a legrosszabb, kiszámíthatatlan.”

Francois Lelord

 Számomra a városunk legizgalmasabb pontja a várudvar. Annyi ember és annyi hang, egyszerűen fantasztikus. Ahogy körbenézek, látom, hogy az úri gyerekek labdajátékot játszanak, míg az úri kislányok lelkesen loholnak az elegáns udvarhölgyek nyomában, akik az arborétum mélyébe igyekeznek zenélni.  Olyan nyüzsgő itt az élet, magában a várudvarban rengeteg ember él, szolgák és szolgagyermekek, akik a selyemkendőt viszik a gazadag gyerekek után, hogy megtöröljék a szájukat, miután azok magukba tömtek 5 kalácsot.

 Az erkélyem a várudvarra nézett. Én kértem így, anyám ragaszkodott ahhoz, hogy a tenger felé tekintsen, de végül atyám rábólintott. A konyhából áramló finom illat töltötte el a levegőt, hát persze, a mai vacsora más lesz, mint a többi, ugyanis ma lesz a napja annak, hogy lovaggá ütik a Varjúembert. Igen, a Varjúembert, ez a neve. Épp egy hónapja, hogy értetlenül álltam előtte, és csak annyit dadogtam: „S-sir… b-bocsánat, tudhatnám a nevem?”. Persze ez mára megváltozott, én tudom az ő nevét, és ő is az enyémet, csak ennyi idomult azóta. Nem lettünk barátok, és sosem beszélgetünk. De ennek ellenére a tanítványává fogadott, és bevezetett a mágia világába is.  

- Ramona! – kiáltott fel egy mély hang az erkély alól, gyorsan lepillantottam. Thomas herceg volt az, a vőlegényem. Igen, van az is, már vagy 2 hónapja tologatjuk az egész ceremóniát, valami mindig közbe jön, és még ez a szerencse. Nem szeretem őt, habár az udvarhölgyek szerint egy kész főnyeremény én ezzel a tudattal nem vagyok annyira megbarátkozva. Persze szeret, ezt már akkor tisztán éreztem, mikor anno rohantam a Varjúember után, és ő a megtalálásom érdekében az egész őrséget magával rángatta. Ő fogja örökölni az Ork tartományt, amely köztudottan az ország legnagyobb tartománya. Így hercegnőként az én feladatom hozzámenni. Satchel talán ezért utál annyira, én a leendő helytartó felesége leszek, ő meg csak egy egyszerű nemes. 

- Thomas, mit keresel itt?

- Szeretnék veled beszélni! – egyből megfordultam, és átszaladtam a lakosztályomon. Nem mintha túl sok okom lett volna sietni, szívesebben beszélgetnék egy cinegével, mintsem Thomassal. Mikor gyorsan kilibbentem a bejáraton, észrevettem, hogy valami nincs rendben Thomas arckifejezésével. Mélán jött felém, a szokásosnál is mélábban. 

Valami nagyon fontos dologról akarhatott beszélni, mivel a szeme csak úgy csillogott. Helyes fiú egyébként. Persze, mi más is lehetne az, akinek a tekintete színtiszta kék. Mosolyogva kinyújtotta felém a kezét. - Menjünk sétálni – mondta. Fél percig csak álltam, és bambán magam felé bámultam, mit akarhat? Bár a kezét elutasítottam, megindultam az arborétum felé, ahová vezetni akart. Nem szerettem vele együtt lenni, mert olyankor mindig elszomorodok. Thomas egy rendkívül kedves, és aranyos fiú, nem érdemli meg, hogy ne szeressék. Finoman rábiccentett az egyik padra, majd illedelmesen megvárta, míg helyet foglalok és csak az után ült le. 

- Mit szeretnél? – néztem rá türelmetlenül. 

- Csak gratulálni… Egy lovagi rang hatalmas teljesítmény. 

- Ne nekem gratulálj, a Varjúember lesz lovag. 

- De téged fog védeni, nem? Örülök, hogy biztonságban tudhatlak. – egy kicsit közelebb csúszott, megrezzentem. Nem szeretnék testi kapcsolatot létesíteni vele. - Sir Robert… 

- Ne emlegesd őt! – szakítottam félbe. – Egy áruló, jobb is, hogy eltűnt. 

- Honnan tudod, hogy áruló? 

- Mi más lenne? – feszült volt a hangulat, még egy szikra, és kipattanok magamból. Sir Robert már kislány korom óta velem volt, és mindig megvédett, az eltűnése olyan, mintha az édesapám tűnne el. – Akarsz még valamit?! 

- Igen, apád kihirdette az esküvőnk napját: Szombaton lesz. 

- Micsoda?! – kaptam fel a fejem. – Ez még túl korai… 

- Korai? Ramona, már több hónapja húzzuk, és azt se felejtsd el, hogy édesapád a halálán van! – a kert már szinte vízhangzott, mindig ez van, mikor Thomas-al társalgok, egymást hergeljük. 

- Ne merészelj úgy beszélni erről az egészről, mintha csak azért lenne, hogy apám nyugodt lélekkel haljon meg! – visítottam, majd könnyek közt elrohantam. Igen, tudom az igazságot, tudom, hogy apámnak már csak hetei vagy napjai vannak.  Hogy miért? Nyílván az ember azt hiszi, hogy fekete mágia, vagy mérgezés… nem, annál sokkal egyszerűbb: tüdőbaj. Igen, a nagy Edward királyt, az apámat egy átkozott tüdőbaj viszi a sírba. Mintha bejelentenék, hogy nemsoká meg fogják őt gyilkolni, és mi meg sem tudjuk menteni. 

***

„Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?”

Jodi Lynn Picoult

 Bárcsak máshová születtem volna. Egy szegény családba, ahol mindennapos az éhezés és a kín. Ahol a fájdalomra már immunis a szívem, és néhány könny után el is felejtem az egészet, míg végül én is meghalok. De nem, én sosem fogok annyi fájdalmat átélni, hogy aztán majd azt mondjam: „ugyan, már nem számít”. 

 Ork kardját fogtam a kezemben, egy Szent kard. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érezném a súlyát, de képtelen voltam rá. „M-mostantól lovag vagy Sir Varjúember!” – a vállán tartottam a főisten hagyatékát, az Alice kardot, egy jantu vállán. Mert igen, a Varjúember egy jantu, kinek a védőszelleme a varjú. Tim méltatlankodva rászállt a püspök fejére és torkaszakadtából elkezdett károgni. „Héé! Szállj már le a fejemről te tollas…” – sziszegett oda a varjúnak, akit mindez nem is érdekelt. A gyerekek halkan kacagtak, és még a Varjúember is elmosolyodott. „Tim!” – susmogott oda neki, aki erre engedelmesen leszállt a kényelmes, kopasz fejről. „Gratulálok, most már te is lovag vagy!” – emeltem fel a válláról Ork kardját. Ezek után, a mögöttem álló szolga gyorsan elvette a kincset, és finoman betakarta a királyi selyemmel. Tapsvihar, mindenki méltatni kezdte őt, beleértve engem is. Néhány konok szószátyár halk megjegyzéseket tett: „Milyen az már, hogy egy jantu védi a királyi családot?!”. Egy fiatalabb lovag pedig hangtalanul a mellette lévőnek szólt: „Bezzeg én már vagy ötöd esztendeje vagyok ezen a címen, és csak kövér kereskedőket kapok…”. 

 Bár a Varjúember legyintett ezekre a megszólásokra, nekem nagyon szúrta az orrom. Edward király látva a közelgő feszengést röptében felpattan, és hangosan felszólalt:

- Köszöntsük hát Sir Varjúembert, a hercegnő megmentőjét! – újra tapsözön, majd összehúzódó szájak. Éhínység. A gazdagok köreiben ez óránként előjön és már mindenki várta a vacsora zamatát, így a millió gratulálás után átvándoroltunk az étekhelyiségbe, ahol mindenféle csemege várta az odalátogató úri vendégeket. 

- Csak gratulálni tudok – mondta Thomas, miközben belekortyolt a borba. 

- Köszönöm uram. – persze látszott, hogy ez a köszönet a Varjúember részéről nem őszinte. Már az első találkozás óta így tekint Thomas-ra, de nem csak vele ilyen, szinte mindenkivel, aki nem Kaeron.

 - Tényleg nagyon jó voltál pajtás! – karolta át Tim. Timnek két alakja van, a varjú és az ember, bár emberi alakját nem tudja sokáig megtartani, egy amulett segítségével változik át. 

- Tim, ha így folytatod, elájulsz. 

- Ugyan hercegnő! Az erőmet már egy ideje csakis erre tartalékoltam! – nevetett, majd hosszasan elmesélte, hogy mik a tervei ma estére, az biztos, ha ember lenne, ugyan olyan bűnös életet élne, mint Harry bátyám, aki sok száz ágyast tart magánál. 

- Mellesleg mi volt ez a püspökkel? – nézett rá gyilkos tekintettel a Varjúember. 

- Gondoltam mulatságos lesz! 

- Nos, ha ez volt a célod, sikerült! – kacagtam el magam, de egyből lekonyult a számról a mosoly, mikor láttam, hogy Addee halkan apám füléhez hajol, és súg bele valamit. „Értem, küld fel pihenni, az ünnepség után majd mindent megtárgyalunk.” – mondta, és hamiskásan felém nézett:

- Ne félj, nincs semmi baj. 

- Én is gratulálok, - vigyorgott Harry, miközben egy örömlány szórakoztatta az ölében. – megérdemelte ezt a kitüntetést!

- Harry! Legalább az asztalnál ne… - anyám nem igazán kedveli, mikor Harry-t egy ágyassal látja szórakozni, mulatságokon, ahol vendégek is vannak pedig végképp nem.

- Ugyan, hiszen, ünnepelünk. 

- Hagyd Mary, - intett atyám. – élvezze csak ki az életet. – apám arca teljesen elborult, látni lehetett rajta, hogy retteg a végtől. Addee újra megjelent zabos arckifejezéssel, és megint súgott valami titkot jó atyám fülébe. „Rendben…” – bólintott a király, és intett, hogy menjek. Utánam röptében megindult a Varjúember is, de Tim ott maradt szórakozni. 

 A trónterembe belépve megint megfogott az a poros, füstös hangulat, ami már több száz esztendeje itt uralkodik. Egy alacsony, görnyedt hátú remete lassan végigsimította kezét az arany trónon. Majd mikor megészlelte, hogy jövünk fürge, sunyi mosollyal elénk rohant. 

- Nagy hatalmú királyi felség! – hajolt le, de tűzvörös szemét állandóan rajtam tartotta. Egy démon. Megrezzentem, a Varjúember odakapott a kardjához, hogy bármely pillanatban elválassza az idegent a fejétől. 

- Nyugalom – csitított atyám. – Ő itt a lányom, Ramona. 

- Áh, szóval eme kisasszonyban lenne az a titokzatos seb? – már mindent értek, atyám egyszer mondta, hogy az egyetlen lidércnyelvet beszélő remete is a hegyeken túl van, hónapokba telt mire ez az ember ideért. Atyám kérésére kigomboltam a ruhámat, egészen annyira, hogy látszódjon a felirat. „Draganla talli...” – olvasta fel hosszasan, miközben elkezdett verejtékezni. 

- Mi az, mit látsz?! 

- Átok! - üvöltött fel, majd rémülten hátraugrott. A Varjúember kirántotta a pengét, de atyám intett neki, hogy erre nincs szükség. 

- Mit láttál, mond? 

- Hát beteljesül a jóslat… 

- Milyen jóslat? 

- A sárkányok anyja valóban megfogantatott egy asszony testében…

- Miről beszélsz?! – kérdeztem rémülten. 

- Te angyalom…- odajött hozzám és végigsimította hosszú karmait az arcomon. – te vagy az egyik sárkányrúna. – megmeredtem. A 6 kaszt rúnája ébreszti, fel Ork három sárkányát, aki birtokolja a hat rúnát, az irányíthatja a sárkányokat is, Gallast, Dibrith-t és Grondent.  De ez mindig is csak egy legenda volt, sosem hittem benne. 

 A rege úgy tartja, Orknak nem volt elég az esze és a fizikai ereje az istenekkel szemben, éppen ezért ellopott egy sárkánytól három tojást, és a tojásokból fogant sárkányokat ő maga nevelte fel, hogy aztán a legerősebbekké tegye őket. És meg is tette, azonban a sárkányok gyengélkedtek, így még mielőtt eljött volna, a haláluk napja Ork 6 darab rúnába zárta be a lelküket, hogyha elérkezik az idő, megújult erejükkel tudjanak harcolni. Minden főistennek adott egy rúnát, hogy rejtsék el. A saját rúnáját belefolyatta a vérébe, hogy majd egyszer újraszülessen a sárkányok egy hatod része az egyik leszármazottjában, azaz bennem. 

***

„Egy csomó minden csak úgy megtörténik veled, keresned sem kell, betoppan az életedbe. Inkább arról van szó, hogy amikor a sors felajánl neked valamit, akkor választhatsz, hogy elfogadod-e vagy visszautasítod. De miután döntöttél, menned kell az utadon előre, és jobb, ha nem nézel vissza többet.”

Agatha Christie

Erre fogantattam én, hogy megtaláljam a maradék 5 rúnát, és felébresszem gyermekeimet, én vagyok a sárkányok anyja, Ramona Kaeron. 

ÜDV KEDVES OLVASÓ!

 Ennyi lett volna a 2. bevezető fejezet, amit Ramona Kaeron, azaz a "sárkányúrnő" szemszögéből írtam. Úgy tervezem, hogy a következő fejezeteket már egy másik felbontásból fogom megírni, főként azért mert rengeteg új főszereplő érkezik a történetbe. Őszintén megmondom, hogy ezt a kis story-t nem blognak szánom/szántam, hanem könyv formájában szeretném/szerettem volna (majd) kiadni, viszont ez csak egy távoli álom. De amennyiben be fogom tudni fejezni, úgy, hogy nem lesz borzalmas, és tetszik nektek mindenféle képen kiadatom! - ahhoz le is akarom fordítani xd - Lényeg a lényeg, ha szeretnétek olvasni az egészet, és nem csak ezt a két bevezetőfejezetet jelezzétek tetszéseteket, akár egy sima kommentel! Hogy értesüljetek az új infókról ill. a részekről iratkozzatok fel! 

Ölel benneteket: Felicity!

1. bevezető fejezet - A Varjúember szemei

 Az ablakon beáramló fény megvilágította a füstös tárgyalót. Azt mondanám, hogy a feszültségtől porosodott meg hirtelen a terem, de egyértelműen a hanyag szolgák hibája, akik éppen valahol halálra ihatják magukat. Apám hosszasan a szemembe nézett, végigsimította kezét a hajamon, mintha egy újszülött lennék. A szeme a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől csillogott, anyáméval egyetemben, aki a távolból mosolygott rám. 

 „Az világvégét is túlélné ez a nyomorult…” – gondolhatta Satchel, miközben erőltetett mosolygásba kezdett, de mikor azt hitte, hogy nem látják egyből levetette magáról az állarcot. De hol van Ő? Hol van a megmentőm?! Az az ember, akinek az életemet köszönhetem… pont az nincs itt. 

 Atyám, és a főmágus hadovált valami fekete mágiáról, és a sebemről, tudom, hogy érdekem hallani, amiről beszélnek, de Ő nélküle nem vagyok hajlandó itt lenni. De miért? Miért, nem bírom magam rábízni egy másik lovagra, miért kell Ő nekem, mikor nem is ismerem? 

- Hol van a fekete ruhás férfi?! – zökkentem ki hirtelen a gondolataimból.

- Hmmm… fekete ruhás férfi? – nézett rám értetlenül édesanyám, s még be sem fejezte a mondatot, Satchel egyből elkezdett arról regélni, hogy „egy ilyen esemény hallucinációhoz is vezethet” no meg játszva a „gondoskodó nővért” felíratott nekem egy orvosságot, a főmágusnál. Az idős elf hosszasan szakállát simogatva le is vésett magának egy rendelést, a királyi családtól. Az egész terem átalakult holmi cirkusszá. Az udvarhölgyek sajnálkozóan kenegették a sebemet, amit én még nem is láttam.    

 Egyszerre csak félrelöktem a hölgyeket, és felgomboltam a ruhámat. Az összes értetlen arc rám szegeződött, mintha fekete bárány lennék. Persze ez nem érdekelt, most az egyszer kockáztassam az életemet, hogy utána soha többé ne kelljen. Tudom önző cselekedet, de érzem, Ő mellette biztonságban leszek. „Ramona!” – hallatszottak a hátam mögüli kiáltások, bár én ezekre mit sem adtam. Végigkopogtattam az egész folyosót, miközben erősen markoltam a szoknyámat. 4-5 szolgálót fel is löktem, akik egy nagy legyintéssel, vagy néhány elejtett sértő szóval reagáltak, amit persze a lehető leghalkabban, és legsunyibb hangnemben mondtak. Alig néhány perc pergett le azóta, mióta megmentette az életemet, még valahol itt kellett lennie az udvarban.  Kétségbeesetten keresgéltem, az arcokat. Percenként megállítottam járókelőket, abban a reményben, hogy az egyik talán ő lesz. 

„Bocsánat, elnézést... Nem… maga nem ő az…” – fogtam meg az egyik munkás vállát, aki kezében egy nagy kosár paradicsomot tartott. Annyi ember van az udvarban, nemesi családok, szolgák, percről percre egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy megtaláljam a fekete köpenybe burkolt hőst. 

„Hercegnő, ön meg mit keres itt?” – hallatszódott a hátam mögül egy úriasszony hangja. Mögötte percek alatt, akár a hangyák megjelent egy másik, majd egy harmadik és egy negyedik személy is, mígnem egy tumultus alakult ki. Fecsegtek arról, hogy mennyire veszélyes itt kint lennem, és millió kérdést tettek fel. Miért van az embereknek ennyi kérdésük? A tömegtől már végképp elveszítettem a fonalat, mindenki csak engem nézett, mindenki csak hozzám beszélt egyszerre, mintha hallucinálnék. Pillanatokra a rusnya, értetlen arckifejezésük megváltozott, könnyes szomorú maszkra, mintha démonok lennének. Mi ez? Álom, vagy valóság? A tanítómester már magyarázott nekünk effajta dolgokat, de én az órákon többnyire álmodozni és hálni szoktam. Tán még is igaz, amit anyám mondott: „Figyelj az órán, mert amit ott elmondanak neked, azt te valamikor még hasznosnak fogod találni!”. Megráztam a fejem, épp itt volt az ideje kizökkenni a boszorkányságból, és ezzel együtt elkezdtem loholni és félrelökni magam mellett mindenkit. Láttam már a célt, egy fekete köpenyes, lassan sétáló figurát, aki a keleti kapu felé indult a teleportok irányába. „Várjon!” – kiáltottam, de az idegen a füle botját sem mozdította. Rá-rá taposgattam a szoknyámra, időközben meg is botlottam a magas topánkában, de még ezek sem akadályoztak meg: történjék bármi, én elkapom! 

 Nyílván az ember fia, lánya azt gondolná nekem, mint úrihölgynek képtelenség elkapni ezt az embert. Lám, tévednek. Gyorsan megragadtam az idegen vállát, aki egy röpte mozdulattal megtorpant, én meg, mint a villám nekimentem.

 Na, tessék, én, az elkényeztetett hercegnő megint megkaptam azt a kincset, amit akartam. Már csak a kalitkába kell berakni őt, hogy végképp a sajátomé legyen. De hogyan? A szél meg-megfújta a hajamat, és mellettünk kacagó gyerekhangok suhantak el. A nagyóra, mely a hátam mögött volt egy óriási nagyot kongott, majd elcsitult. A főutcán álltunk, melyre a várudvar nyílt. Rengeteg árus mindenütt: „Kelmét tessék! Kelmét tessék! Igazi nimfa selyem!” – rikácsolt egy vén, erőshangú árusasszony. Felettünk egy híd, melyen állandóan csellengtek az emberek. Két örömlány megállás nélkül forrón próbált szemezni a fekete köpenyessel. Akit mindez nem is érdekelt, megfordult, s csakis rám nézett, egyenesen a szemem fekete csillogásába. És akkor már tisztán éreztem a biztonság zamatát.  

- Hercegnő? – tekintett értetlenül rám, ebben a pillanatban százszor gyorsabban vert a szívem. Nem tudtam mit mondjak neki, csak arra gondoltam, hogy akarom őt, akarom őt a kalitkámba. – Még képes ezek után utcára jönni? 

- N…-nos… - rebegtem. – Ami azt illeti, épp téged kerestelek. 

- Vagy úgy… - hirtelen leereszkedett a földre, és letérdelt a lábaim elé. Nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne vele kezdeni, más feleletet vártam tőle. 

- Erre semmi szükség! 

- Ön a hercegnőm, nekem kötelező maga előtt fejet hajtani. 

- Kérlek… - néztem körbe idegesen, az emberek ugyanis már elkezdtek sokasodni a térdelés látványára. – Parancsolom, hogy állj fel! 

- Ahogy óhajtja. – tápászkodott fel nagy lassan. Na és most mi lesz? Mit mondjak neki? Olyan… lovagias. Igen, lovagias, talán ez a legjobb szó rá. A fejem búbja alig érte el a vállát, barna haját össze-vissza sodorta a szél. Egy igazi vándor, elég rég borotválkozhatott, de karikás szemeiben még mindig ott csillogott a kék, Aquahex Istennőt, a zöld, Traumen Istennőt és a barna Ork Istent megszemélyesítve. Csodálatos, egy ember szemében három Isten is helyet kapjon… 

 A szem számunkra a legfontosabb, ugyanis az összesen 5 főistennek a színeit raktározzák el. Traumen főistennő, aki a természet és az állatvilág istennője, ő személysül meg mindenben, ami zöld és egyben a jantuk vezéristennője. Aquahex főistennő, a nimfák vezére, a szerelem, a szépség és az árnyak istennője, az ő színe a kék. Ork főisten, a barna szín tulajdonosa, és egyben az emberek vezéristene, neki az utóbbiakkal ellentétben nincs varázsereje, viszont rendkívül találékony, és a fizikai harcokban is lekörözi a többi Istent. Karen főisten, az elfek vezéristene, a színe a fekete, ő a mágiának az erejét használja, ami köztudottan a legerősebb, viszont képességeit csakis éjjel tudja felhasználni, nappal erejének a negyedét is alig képes igénybe venni.  És végül Balthazar, a démonok vezéralakja. A fájdalom, a harc, a pusztítás és a gonoszság valamint a halál istene. Ő illúziókat használ és fekete mágiát, színe pedig a vörös. Számunkra ő a világ megrontó alakja, aki csak szenvedést és nyomorúságot hoz a földre, akárcsak a gyermekei, a démonok, kik állandóan harcban állnak az összes kaszttal, a szemükben meg, mint a tűz ott ég a vörös árnyalat. 

 Régebben volt egy nagyisten, aki 6 darabra szakadt, így születtek meg az istenek. A hatodik isten, a napelfek istene volt, Cézár. De a monda szerint, őt és a népét Balthazar elpusztította, így ikertestvére, Karen örök bosszút fogadott a gonosz ellen.  Az Istenek ezek után kötöttek egy megállapodást, amiben az állt, hogy szétválnak, és elvándorolnak illetve, hogy egymás erejét sosem használják se ők, se a népük. Persze utóbbi azóta változott, de a szenvedély, és a tehetség még mindig az adott Isten gyermekeiben van meg, egy Elf sosem fogja tudni olyan jól forgatni a kardot, mint egy ember, és egy ember sem tud soha olyan jól mágiát gyakorolni, mint egy elf, ez az idők végezetéig így lesz. Ámde, mindig akadnak kivételes esetek, lásd a jantukat, akiknek van egy teljesen egyedi, leutánozhatatlan képességük: az átalakulás. Minden jantu képes valamiféle állattá alakulni, ezt az egy ősi képességet egyik kaszt sem tudta tőlük átvenni. 

- Olyan szép a szemed… - mormogtam elvarázsoltságom közepette, de mikor észbe kaptam, mentegetés gyanánt gyorsan rávágtam:  - Megmentettél! 

- Semmiség, ön a hercegnőm. 

- De… neked köszönhetem az életemet. Kérlek, mond, hogyan hálálhatom meg. 

- Had legyek az Ön lovagja. – vágta rá egyből, mindenféle mimika nélkül. Fogadjam őt fel? Milyen felelet ez? Tán játszik velem? Miféle madár akarna berepülni egy kalitkába, badarság. De mégis, olyan nagy boldogsággal tölt el, ha a halálomat akarná nem mentett volna meg, akkor miért? 

- Ha így óhajtod… - bólintottam, de már időm nem volt arra, hogy folytassam a beszélgetést, mivel megjelent mögöttem az őrség és egy ifjú: 

- Ramona, minden rendben? – fogta meg a vállamat. 

- Igen, most már minden. 

- Ki ez az ember? 

- Ő az, aki megmentette az életemet, és egyben ő az új lovagom, Sir… - akadtam meg. Hisz nem is tudom, hogy hívják, igen, talán ezért neveznek mindig „butus királylánynak” az udvarban, előbb beszélek, aztán gondolkodok. „No de mindenkinek lehetnek hibái, nem?” – gondoltam, majd egyből egy nagyot kacagtam, ni lám, még egy magamfajtát is meg tud nevettetni egy-két apróság. 

Vajon ki lehet az ismeretlen ifjú, aki olyannyira aggódik Ramona-ért, hogy az egész őrséget a nyomába hívta?

Mit szólnak a házbéliek az új lovag érkezésére? Vajon megtartják a lovaggá ütést, vagy ez csak egy egyszerű kis elnevezés lesz? 

És egyáltalán ki az a Varjúember? 

Ha érdekel, iratkozz fel a blogra, és olvasd tovább a történetet, hogy választ kapj az összes kérdésedre. 

Prológus

 Két oldalról hallottam az emberek locsogását, mozdulatait, beszédét. Előttem üvöltözések, és ajtótörések hangjai, mögöttem meg egy reszkető lihegés, és az udvar kétségbeesett zaja. Mozdulni sem mertem, egy rossz mozzanat, és a kés két darabra választja a torkomat. A csuklyás férfialak, aki erősen, de meg-megrezzenve szorított mellkasához idegesen hátranézett, és amennyire csak tudott odavonaglott az erkély korlátjához, miközben a világért el nem engedett volna. 

- Engedje el a hercegnőt! – kiabált Walt, az őrmester, mögötte millió katonával. Tekinteteket kerestem, és találtam is: láttam anyám, Mary könnyes szemeit, úgy csillogtak, akárcsak a gyémánt. Atyám, Edward király tekintetével is találkoztam, a haragtól tűzpirosan meredt a mögöttem álló személyre s csak idő kérdése volt, hogy mikor támadja meg. A bátyám, Harry aggódó szemei eltűntek a mögötte lévő 3-4 ágyas értetlen arca mellett. Viszont jó atyám főtanácsosa, Addee és nővérem, Satchel pontosan ugyan azt a tekintet vágták, magukban nem érdekelte volna őket, ha bármi bajom is történne, a halálom se igazán számít, sőt, Satchel még örülne is neki.

 Csak egy tekintetet nem láttam, azt a tekintetek, akinek a tulajdonosában mindig is megbíztam, a lovagomat Sir Robertet. Ha ő most itt lenne, ez az egész nem következett volna be. De miért nincs itt? Mikor kijöttem a fölső kertből még szorosan mögöttem jött, mint mindig mindenhova követett, emlékszem beszélgettünk is. Majd mikor a csuklyás alak megjelent a kert vékony kis ösvényén, ő eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem rémült meg, ő nem rémülhet meg, nem is menekült, de akkor miért?

 Sűrű gondolatmenetemet hirtelen félbeszakította, valami rendkívül fájdalmas, és gyötrő érzés. Láttam, ahogy a csuklyás szabad kezét felhasználva megbélyegez az oldalamon. Habár ruha volt rajtam, attól még éreztem, hogy valami belevésődik a testembe. Kínomban egy hatalmasat nyögtem, majd minden erőmből ordítani kezdtem. A testemet gyorsan belepte egy ismeretlen fekete füst: ez fekete mágia. Támadni senki, sem mert, riadt tekintetekkel figyelte mindenki, ahogy lassacskán elvesztem az eszméletemet. És ekkor jött az a pillanat, amit még a mondákban is pontosan regélnek: megmentett a varjúember.

 A tér és az idő megállt, csakis mi, hárman mozogtunk, a többi haszontalan mind lefagyott.

- Most már elég. – suttogta, és elkezdett felénk közeledni. – Mit képzelsz? Tört rántasz a saját hercegnődre? – nézett a csuklyás alakra, aki percről percre egyre jobban remegett. – Nekem nem a hercegnőm! – üvöltötte kétségbeesetten, majd hagyta, hogy a varjúember lassan ráemelje az arcára a kezét. – Nyugodj békében. – mosolyodott el a fekete ruhás ember, majd szétbomlasztotta milliárd és millió véres tollpihére a testét. Végül újra megforgatta az időt, és minden ment tovább, úgy, hogy a hősi pillanatot csak én láttam.

Így találkoztam vele, életem meghatározó szereplőjével: A varjúemberrel. 

Krónika

Prológus
1.bevezető rege - A Varjúember szemei (előzmény)
2.bevezető rege - Sir Varjúember (előzmény)
1. krónika - Menekülés Foxheadlake-ből